Emlékek

Szerző: | 2021.01.18.

 

Ülök Édesanyám lakásában és emlékezem. Pár nap és teljesen kiürül, vitték a bútorokat, berendezéseket, háztartási gépeket, tányérokat. Volt, aki természetesnek vette, hogy viheti, volt, aki hálás volt érte és volt, aki keselyűként keringett, hogy lecsaphasson valamire, amiről azt gondolta, hogy jól jöhet neki. A könyvek dobozokban, az emlékek becsomagolva.
Harminc doboznyi élet.
Az elmúlt hetek erről szóltak. Pakoltam, szelektáltam vagy csak ültem a lakásban és emlékeztem. Pakolás közben életre keltek rég elment emberek, lelki szemeim előtt megjelentek a boldog és kevésbé boldog pillanatok, hangok sejlettek fel és illatok törtek elő a semmiből. Az általam oly ismert falak életre keltek. Emlékeztem a karácsonyokra, arra amikor még együtt voltunk mi ott öten. A nagymamám, a szüleim, a testvérem és én. Így éltünk, nem mondom, hogy könnyen és boldogan, de együtt. Most már csak én vagyok. Én döntöttem, a tárgyakról, a lakásról és az emlékeimről. Senki nem veszekedett velem ezért, senki sem mondta, hogy kislányom legyen úgy, ahogy akarod.
Több száznyi fényképet néztem át, sokszor még csak nem is sejtettem, hogy kik lehetnek rajta. Régi, megfakult, az 1900-s évek elején készült fotók. Talán a nagyszüleim, dédszüleim gyermekkori világa. Esküvői meghívók, keresztlevelek, nagyszüleim házassági anyakönyvi kivonata, bizonyítványok, igazolványok. Dokumentumok, melyek azt igazolják, hogy valakik, valamikor léteztek. Eszembe jutott a Coco című film, melynek mondanivalója alapján csak az hal meg, akire már senki sem emlékszik az élők világában. Vajon rájuk emlékszik még valaki? Vajon valakinek jelentenek még a képeken kívül valamit? Vajon miért tudunk oly keveset a múltról?
Furcsa volt megtalálni az óvodai rajzaimat és még furcsább volt megtalálni a gyermekeim rajzait, melyet gondosan megőrzött a nagymama. Kis irkafirkák, kezdetleges írás, de mindegyik szívből szólt és mindegyikre ráírták, hogy mennyire szeretik Őt. A mama pedig őrizte és vigyázott rájuk. Megtaláltam az első ruhácskámat, a bátyám dobverőjét, hoki ütőjét, édesapám pipáját. Egy –egy pillanatra felrémlett, amikor a bátyám az összetolt hokedlin gyakorolt, hogy híres zenész lehessen, amikor az edzésről kitört foggal jött haza, amikor apám tömködte a pipáját. Ahogy ült a fotelban és elvárta, hogy kiszolgálják, ahogy ültünk mindannyian keddenként a tv előtt és néztük a Kórház a város szélént. Ahogy ebben a lakásban vesztettem el a szüzességem, ahogy az első nagy szerelem után, jöttek a többiek. Ahogy ebből a lakásból indultunk a barátnőmmel hétvégenként a Galaxis discóba, hogy gyakorolhassuk a nőiességünk erejét. Ahogy gyülekeztünk a rokonokkal és a barátokkal az esküvőm előtt, ahogy ebből a lakásból lépett ki utolsó útjára az Édesapám, a Bátyám és tavaly az Anyukám.
Kimentek az ajtón és nem sejtették, hogy most utoljára nézhettek körül az otthonukban.
Mert az élet egy pillanat.
Sosem tudhatjuk, hogy meddig tart és hogyan ér véget. És ahelyett, hogy élveznénk, halni készülünk.
Vannak dolgok, amik nem visszahozhatóak. Amik elmúlnak és emlékként élnek bennünk tovább. Egyszer én is pár doboznyi emlék leszek. Egyszer az én életemre is vissza fognak emlékezni, nevetve, sírva, de nagyon remélem, hogy úgy, ahogy én emlékeztem az Anyukámra. Hogy bármi is történt vele az élete során, megmaradt egy nagyszájú, nagyokat röhögő, életvidám, karakán nőnek. Mert imádott élni. Szenvedélyesen.
Mert az élet maga a csoda!
A generációk jönnek, mennek, ez a világ rendje. De hogy milyen nyomot hagyunk az utánunk jövőkben rajtunk múlik.
Pár hét és a falak új életre kelnek. Jön egy kedves fiatal pár, akik első babájukkal újra megtöltik élettel az ódon falakat. A mi történetünk lezárul, hogy egy másik életre keljen. Új emlékek, történések, illatok és ízek íródnak. Ez az, ami igazán melegséggel és boldogsággal tölt el.

 

Szeretettel:

Ács Krisztina

Iratkozz fel!