Két fajta embertípus létezik. Az egyik alaposan, időt, energiát és testfájdalmat nem sajnálva gondozza a kertjét, akár hetente többször is gyomlál és szépítget. Leül és megpróbálja különböző módszerekkel eltüntetni az oda nem illő gyomokat, gyökerestől szüntetve meg a bajt. Ha kézzel nem megy, kis kapával, ásóval vagy bármely más eszközt igénybe véve, de elszántan, mert úgy hiszi, gondolja vagy tudja csak így ér el eredményt.
A másik típus az egyszerűbb, kevésbé fárasztó megoldást keresi. Fogja a fűnyírót és levágja a gaz tetejét. Ugyan a probléma nem szűnik meg, de egy kis ideig nem látható, nem zavaró, így nem kell vele foglalkozni.
A mindennapi életben pont így viselkedünk. Vannak, akik, ha probléma, elakadás, gond adódik az életükben, akkor képesek egészen a gyökerekig visszamenni, hogy megoldást találjanak, míg mások elintézik egy legyintéssel, egy látszatmegoldással egy ígérettel.
Önmagunkért, a másikért, a párkapcsolatunkért tenni nagyon fárasztó, időigényes dolog. Minden nap törekedni arra, hogy jobb legyen, de legalábbis ne legyen rosszabb, felvállalni a kényelmetlenségeket, a kellemetlen beszélgetéseket, önmagunknak is bevallani a kudarcainkat sokkal nehezebb, mint a szőnyeg alá söpörni, elmenekülni, esetleg – és mily gyakori- megsértődni vagy másokat okolni.
A sikeres és sikertelen embert ez különbözteti meg egymástól, a sikeres cselekszik, a sikertelen fecseg.
Valamelyik nap azt írta nekem egy kedves Hölgy, hogy attól fél negyvenévesen már túl késő a változáshoz. Én azt gondolom, hogy a változáshoz, változtatáshoz sosem késő. Ha csak egy napot élünk jobban, elégedettebben, boldogabban, ha csak egy napra szabadulunk meg a minket rabságban tartó félelemtől, az pont egy nappal több, mint a semmi.
Mi lenne, ha azt az egy napot úgy élnéd, ahogy mindig is szeretted volna?
