A múlt héten megint szembejött velem a sokszor tapasztalt hamisság. Emberek az online térben mutatják meg a világnak a boldogságukat, vagyonukat, szerelmüket, visszaigazolást, elismerést, hamis bókokat várva. Posztolják a tökéletes életüket, a lángoló szerelmüket, az emberi kapcsolataikat. Bárhol járnak bejelentkeznek, bármit tesznek gyorsan tudatják a világgal. A posztok alá aztán menetrendszerűen megérkeznek az elismerő, időnként sóhajtozó, talán némelyeknél irigykedő kommentárcunamik, mely a posztoló nagyságát célzottak emelni.
Minden olyan poszt, mely a boldogságunkat hivatott bizonyítani egy üzenet. Üzenet valakinek, hogy lásd, én szerelemben élek, üzenet a nagyvilágnak, hogy csodáljatok, mert én elértem mindazt, ami nektek álom. De legfőképp üzenet a posztolónak saját magának, mert valahol a lelke mélyén tudja, hogy ez az egész csak egy hamis kép és ezáltal akarja önmagát meggyőzni és bizonyítani, hogy milyen boldog. Hányszor hangzik el nálam, szinte összeszorított görcsös szájjal ez a mondat: minden rendben van!!!
Természetesen mindenki azt posztol, amit akar, azt oszt meg a nagyvilággal, amit jónak tart. Tegye, szíve joga! De ha jobban belegondolunk, ha egy konkurenciának akarunk üzenni a szerelmünket firtató poszttal, akkor mi értelme van? Ahol bizonygatni kell, hogy a másik lássa, a szóban forgó férfi vagy nő a miénk, akkor pontosan tudjuk, hogy csak birtokoljuk azt az embert. Erre szoktam mondani a tanfolyamokon, hogy „ Hölgyeim nem a Ti dolgotok bizonygatni, hogy a férfi titeket szeret. Az a férfi dolga”.
A gond ott kezdődik, hogy ha legalább egy személy tudja, hogy ez a poszt hamisság, akkor a posztoló előbb utóbb a szánalmas kategóriába kerül. A titkok tudói csak mosolyognak rajta és sajnálják Őt.
Ugye ismerős az a szituáció, amikor „álompárok” szakítanak? De hát olyan szépek voltak a képeken, posztolgatták a pezsgőzős medencés képeket, a gyerekekkel álltak a karácsonyfa előtt, szerelmet vallottak egymásnak az oldalon, mindig jöttek-mentek. Most pedig válnak? Döbbenet..
Döbbenet, mert senki nem lát a sorok mögé, nem látja, hogy amikor kikapcsolják a telefon kameráját, akkor hogyan néznek egymásra, beszélgetnek e, van-e köztük intimitás a szex mellett, szeretik e egymást valójában vagy csak a megszokás tartja őket össze, nem látjuk, hogy milyen titkokat rejt a szívük, milyen áldozatokat hoztak a másikért és azt hogyan élik meg. Nem látjuk az álmaikat, nem látjuk a könnyeket és a küszködést. Mert ezeket nem illik megmutatni. Leginkább maguk előtt tagadják, mert az image összeomlana, így hát jönnek az újabb posztok, a boldogságot mutató bejegyzések, a háttérben pedig a titkos levelek, a vágyak és a sóvárgás egy más személy, egy más élet után.
