Képzelj el egy kerékPÁRt. Képzeld el, ahogy a két kerék egymással tökéletes összhangban gurul. Képzeld el, hogy lejtőn fölfelé, lefelé, göröngyös utakon együtt zökkenve róják a kilométereket. Ha meg kell állni, a két kerék együtt lassul és áll le. Ha indulni kell, együtt gyorsulnak és gurulnak tovább. El tudod képzelni? Ha igen, akkor gondolj a kerékpárra úgy, mint egy párkapcsolatra…a párkapcsolatodra…
Munkám során sokszor hallom, olvasom, hogy Ő a másik felem, vele vagyok egy egész, megtaláltam a hiányzó részem, Ő a jobbik felem…én ilyenkor – kissé cinikusan- meg szoktam kérdezni, hogy aham és melyik feled hiányzott? Melyik feledet találtad meg? Az alsó vagy a felső feledet? Mit jelent, hogy vele vagy csak egy egész? Mi hiányzik belőled? Karod, lábad, gondolataid, tüdőd, agyad? Mi az, amit Ő ad, hogy Te élni tudj? Nem gondolod, hogy hatalmas önzőség ekkora felelősséget tenni a vállára? Azzal a tudattal éljen, hogy nélküle meghalnál?
Normális, egészséges párkapcsolat csak és kizárólag akkor működik, ha mindkét fél önálló, egész ember. Önálló érzésekkel, célokkal, gondolatokkal, véleménnyel, napokkal, múlttal és jövővel. Ha mindez megvan, akkor lehet összefonódni. Összekapcsolni a mindennapokat, a jövőt. Ha az egyik fél nem egész, és a másiktól várja, hogy egyensúlyozzon vele, a kapcsolat előbb-utóbb elfárad. Képzeld el, hogy a kerékpárról átülsz egy monociklire. Egy kerékkel is tudsz haladni, de végig egyensúlyoznod kell. Nehéz. Elfáradsz. Kimerülsz. Nem lesz energiád haladni. Végül feladod és leszállsz.
Ha Te nem vagy egy kerek egész, önálló élettel, függővé válsz. Függsz. Tőle. Ez nem csak neked rossz, hanem neki is. Kell, hogy fel tudjon rád nézni. Kell, hogy lássa milyen értékekkel bírsz. Hogy ne csak az anyát, hanem a NŐT is lássa benned. Hogy ne csak az apát, hanem a FÉRFIT is lásd benne. Hogy büszke lehessen rád.
Hogy izguljon érted. Hogy tudja, minden nap tenni kell a kapcsolatotokért, mert nem függsz tőle. Hogy imádhasson. Hogy imádhass. Hogy hiányozzatok egymásnak. Tapasztalatok szerint azok a párok, akik egész nap együtt vannak, egész egyszerűen megunják egymást egy idő után. Ez nagyon szomorú, de érthető. Nincsenek külön ingerek, nincsenek külön élmények. Nem látják egymást csinosan felöltözve elmenni reggel és nem kell a másikat este hazavárni. Nem beszélgetnek idegenekkel és nem éreznek egy idő után ingerenciát arra, hogy elcsábítsák a másikat.
Nincseken napi ingerek, amiket a másiknak este elmesélhetnek. Nem kell abba energiát fektetni, hogy napközben tudassuk a másikkal, hiányzik…Nem kell, mert úgyis ott van. Mindig. Állandóan. Így elfelejtenek vágyni arra, ami az övéké.
Párban élni azt jelenti, hogy két egész együtt megy az úton. Egymást segítve, támogatva, szeretve.
Nem két fél. Mert két fél csak egy darabbá tud összeállni. Egyensúlyozni akarsz vagy haladni?
Hazaér… ad egy röpke csókot. Megkérdezi, hogy mi a vacsora, gyerekek hogy viselkedtek, voltál- e a postán? Válaszolsz és megkérdezed, hogy evett-e napközben, milyen napja volt, hogy sikerült a tárgyalás?
Mi lenne, ha a sablon kérdések mellett megkérdeznétek egymástól, hogy mivel tudnátok őt boldoggá tenni, mit tegyetek, hogy a másiknak jobb legyen, mire vágyik, miről álmodik? Hogy szeressétek, hogy ne csak tudja, hanem érezze is? A tartalmas beszélgetések mindig egy jó kérdéssel kezdődnek…
