Felejtsd el a múltat! Kezdj új életet! Bocsáss meg magadnak! Engedd el az érzéseid! Légy önmagad! stb.stb.stb….
Minden nap jönnek velünk szembe ezek a bölcsességek! Szuper. De hogyan? Hogyan kell boldognak lenni? Hogyan felejthetném el a múltat? Hogyan legyek önmagam, amikor beteg vagyok, szomorú vagyok, ott ragadtam egy múltbéli történésben vagy érzelemben? Mit tegyek, ha megint azt érzem, hogy ugyanabba a pocsolyába léptem?
A hogyanokra miért nincsenek válaszok?
Nem attól leszek boldog és sikeres, hogy mondogatom magamnak… mert attól még nem változnak meg a dolgok. Csak illúzió. Bizony kemény munka, amihez nem szégyen segítséget kérni. Ha fáj a fogunk orvoshoz megyünk. Ha krónikus betegségünk van, kezeltetjük. Nincs benne semmi ciki.
Ha a lelkünk beteg, ha fogva tart bennünket egy múlni nem akaró érzés, fájdalom, hiány, egy “mi lett volna, ha”, mégis elnyomjuk magunkban. Mert azt gondoljuk, hogy máris elmebetegnek kiáltanak ki bennünket, ha szakemberhez fordulunk. Pedig a lélek a legfontosabb. Mert, ha a lélek beteg, beteg lesz a test is. Néha elég, ha valaki mond egy mondatot, másképp világítja meg az adott kérdést. Kívülállóként tekint ránk és a problémánkra. Mert ezeket a dolgokat nem jó a barátnővel, szülővel, kollégákkal megbeszélni. Ők érzelmileg befolyásolnak bennünket, mi pedig Őket. Mint ahogy (jobb esetben) a cukorbetegségünket sem a szomszédasszonnyal kezeltetjük.
Mindenki megérdemli, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne! Mindenki megérdemli, hogy rájöjjön, egyedül nem tud változtatni! Ne sajnálja magától ezt a lehetőséget! Szeresse Önmagát!
Vannak pillanatok, melyek beégnek kitörölhetetlenül az emlékek közé. Annyira a lelkünkbe vésődnek, hogy nem tudjuk feledni őket. Emlékezünk az időjárásra, a nap melegére, az ízekre, illatokra, előttünk peregnek a lépések, mint a filmkockák egymás után. És egyszer csak felpattan a szikra, láthatatlanul, észrevétlenül, és csak utólag, a perzselő tűz lángjai között csodálkozunk el azon, hogy bizony az volt AZ a pillanat, ami átírt múltat, jelent és jövőt…
