Éled az életed. Felkelsz, dolgozol, végzed a dolgod. Neveled a gyerekeid, szereted a társad. Néha kikapcsolódsz, vannak barátaid, van hobbid. Minden kerek és szép. Időnként hálát adsz a sorsodért, örülsz, hogy nem történik semmi. Mert nem történik semmi. Néha unatkozol és felteszed magadnak a kérdést, ennyi az élet? Aztán elszégyelled magad, mert ami neked a megszokás, másnak a vágyálom. Mégis….valahogy nem történik semmi.
Odabent valami dübörög. Valaki veri a lelked falait. Kiabál, űz. Időnként megbetegít.
Aztán történik valami. Rád néz egy szempár. Megérzel egy illatot. Meghallasz egy hangot. Éjjel arra ébredsz, hogy álmodtál valamit. Talán nem is emlékszel az álmodra, csak az érzésre. Életre kel benned valami. Valami, amiről már azt hitted, elveszett. Innentől két életed lesz. Egy külső és egy belső. Külsőleg minden változatlan, de belül…belül vágyni kezdesz. Akarod. Legalább egyszer. Várod az éjszakákat, hogy újra álmodhass. Mert tudod, hogy ettől, általa lennél szabad.
Az érzéstől, hogy újra élsz. Újra úgy élsz, ahogy szeretnéd. Szenvedélyben. Szenvedélyben az élettel. Vele.
Elszomorodsz, mert nehéz. Hiszen ki értené meg, hogy mi zajlódik benned? Agyalsz. Mindenki elítélne, mindenki bántana. Meggyőződ magad, hogy ez így jó. Így nem kockáztatsz, nem lesz fájdalom. Igaz, hogy boldogság sem, de már nem számít. Mindennek elvárás szerint kell működnie. Így hát megpróbálod elengedni a vágyat. Megpróbálsz újra „normális” lenni. Mosolyogsz és létezel tovább. De titkon várod az álmokat. Mert ott a lélekhatársértés legális. Ott szabad lehetsz. Vele, általa.
