Ezen a napon mindig megállok egy pillanatra és hálát adok, hogy itt lehetek. 2006. március 6-án nyaki verőér és hátsó koponyadaganattal operáltak a Városmajor utcai Érsebészeti Klinikán. Az orvosok sokáig nem vették komolyan a tüneteimet, amolyan női hisztinek mondták, de amikor azon a szörnyű februári napon az MR vizsgálatot követően kiderült a hiszti tárgya, már nem mosolyogtak. Az engem operáló orvos szerint kb két-három hónapom volt még hátra, de Valaki odafent nagyon szeretett és nem így alakult.
Azóta eltelt tizennyolc év. Ezekben az években minden megtörtént, ami csak megtörténhet egy élet során. A műtétet követő évben megérkezett hozzám, mint az élet váratlan ajándéka és bizonyítéka a fiam, aki azóta kamasz fiúvá érett és a két nővérével együtt beragyogja a mindennapjaimat. Volt ebben a tizennyolc évben az élet minden területén újrakezdés, költözés, szakítás, szerelem, betegség, gyógyulás, új munka, csalódás, fájdalom, gyász, temetés, elengedés, hit, bizalom, vágy, nevetés, tanulás, kétségbeesés, teljesség, félelem, rettegés, erő, covid, szenvedély és háború, a könyvem megjelenése. Tizennyolc éve élek állandó, mindennapi testi fájdalomban, hiszen a műtét során egy „aprócska” orvosi műhiba történt, aminek minden pillanatban érzem a következményét. Ezért leginkább egy 0-24 órás masszőrre lenne szükségem, akit vihetnék magammal mindenhova és aki minden pillanatban készen állna egy kis masszra.
Soha többet nem leszek ugyanaz az ember, mint előtte, de nem bánom. Nem bánom, mert így legalább mindennap emlékeztet arra, hogy az élet egy pillanat alatt véget érhet, mindent elveszíthetünk. Szerelmet, otthont, álmokat, embereket, egészséget, életet. Mindaddig nem becsüljük meg, míg természetes, hogy van, aztán meg nem értjük, hogy mi történt. Nem tiszteljük magát a lehetőséget, hogy minden nap tehetünk magunkért, a jobb létért, a szenvedélyért, a szerelemért, az álmokért. Mert ezek számítanak, nem pedig az, hogy ki mit gondol. Tizennyolc éve emlékeztet minden tükörbe pillantáskor a sebhely a nyakamon, hogy élni jó, a legjobb, ami történhet velem, velünk. Süt a Nap, csicseregnek a madarak, szeretnek a körülöttem lévők, van mit ennem, van hol laknom, sétálhatok, vehetek egy forró fürdőt. Elolvashatom a kedvenc könyvem, megnézhetem a kedvenc filmem és hallgathatom a mindent jelentő zenéimet. Játszhatok és csalhatok benne, ihatok egy finom kávét és csacsoghatok a barátnőmmel. Nő lehetek ennek minden átkával és előnyével együtt. Flörtölhetek, csábíthatok, szerethetek, óvhatok, bújhatok. Bármit megtehetek.
Nem számít, hogy fáj, nem számít, hogy időnként mozdulni is alig bírok. Élek. Remélem, hogy tizennyolc év múlva ugyanúgy emlékezhetek, mosolyoghatok a múlton és hetvenévesen készülhetek a következő tizennyolc évre. Szerelemben, egészségben, hitben és szenvedélyben.
Kíváncsian várom, mert ahogy mondani szoktam, az életben az a szar, hogy bármi megtörténhet és az a jó, hogy meg is történik. És én szeretem, ha megtörténik.
Szeretettel,
Krisztina
