Az elmúlt időben sokszor tették fel nekem a kérdést, hogy én mindig vidám és bolond vagyok-e, vagy vannak-e szomorú pillanataim. Igen vannak, felelem ilyenkor. Naponta többször is. Mert bevillan egy emlék, mert látok valami lélekfájdítót, mert nem sikerül valami, mert egyszerűen csak elönt a szomorúság érzése…olyan nincs, hogy valaki minden pillanatban boldog és optimista. Igen, néha elveszítem én is a hitem. De sosem engedem, hogy magával ragadjon. Attól, mert kétségbe esem nem lesz jobb. Attól, mert feladom, nem lesz jobb. Attól, mert nem nevetek, nem lesz jobb.
Kellenek a padlók. Kellenek, mert ilyenkor egy kicsit megpihenek és muszáj átgondolnom, hogy mit kell tennem. Nem a padló a baj az életünkben. A baj az, hogy ha nem engedjük meg magunknak, hogy ott legyünk. Egy percig, napig, valameddig. Sírva, zokogva, dühöngve. Mert viselkedünk. Mert azt hisszük, hogy nekünk nem jár a könny.
De tudni kell, hogy utána felállunk és haladunk tovább. Vagy tanultunk belőle vagy nem. Ez már tényleg rajtunk múlik. Miközben ezen sorokat írom, – hogy ilyen az élet- egy kedves vendégem rám írt és azt a kérdést tette fel nekem, hogy mikor éreztem magam elhagyva utoljára? Azt feleltem, hogy ma reggel. Mert bevillant egy négy évvel ezelőtti emlék és bizony még mindig szomorúan hat rám, hogy ma már csak emlék… de bizony utána rögtön jött a gondolat, hogy nem kell szomorkodnom, hiszen legalább megtörtént. Úgy és ahogy csak velem, velünk történhetett meg. És szomorkodhatom az elvesztése miatt vagy boldog lehetek azért, mert megtörtént. Én inkább az utóbbit választom.
Próbáljátok ki Ti is!
