Ültek egymás mellett, némán, a saját gondolataikban elmerengve. Automatikusan ették a vacsorát, szinte nem is érezve az ízeket. A háttérben szólt a tv, a híradó a nap szörnyűségeit sorolta. Nem is nagyon figyeltek rá, egy egy kiemelkedő hírre hümmögtek csak valamit az orruk alatt.
A Nő arra gondolt, hogy meg kellett volna vennie azt a kis helyes zöld ruhát, amit hazafelé látott egy üzlet kirakatában, a Férfi pedig a másnapi meeting témáját futotta át gondolatban újra és újra. A Nő ránézett és látta, hogy a homlokát ráncolja, néha meg-megremeg a szája széle. Tudta, hogy valami komoly dologra gondol. Ismerte, mint a tenyerét. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy megkéri, meséljen az új projektről, amin dolgoznak, de aztán rájött, hogy hiába kérdezné a Férfi egy mondattal válaszolna. Egyébként is tudta, hogy a Férfi nem szeret a munkájáról beszélni. Igazából az utóbbi pár évben már semmiről sem szeretett beszélni. A Nő nagyot sóhajtott.
Vajon mikor fogytak el a szavak kettejük között? Hova tűntek a nagy beszélgetések, a nevetések, az egymás ugratása? Hova tűnt az intimitás, az összebújás, az érintés?
Elmerengett. A havi egy szex is inkább rutin, talán így nyer értelmet a házastársi kötelesség fogalma.
Befejezték a vacsorát, a Férfi morgott egy köszönöm félét az orra alatt, majd leült a kedvenc foteljébe és nézni kezdte a tv-t. A Nő leszedte az asztalt, pakolászott a konyhában. Kint már besötétedett, a madarak is kezdtek elhalkulni. A háttérben egy mentő szirénája sivított fel, a Nő ettől összerezzent. Nem szerette ezt a hangot. Annyira szerette volna, ha a Férfi átöleli és azt mondja neki, hogy a mentő időben oda ér és segít azon, akihez rohan..de a Férfi csak ült a fotelben és nézte a tv-t. Most nagyot nevetett. Régen mindig hívta a Nőt, hogy együtt nézzenek, nevessenek, éljenek át pillanatokat. Most néma. Nem szól.
Meg kellett volna venni azt a kis zöld ruhát, jutott újra a Nő eszébe. Aztán kis fanyar mosollyal arra gondolt, hogy kinek, minek? A Férfi évek óta nem veszi észre, hogy Ő Nőből van. Nem látja az új frizurát, az új ruhát, a fogyást. Nem látja Őt igazán. Fájó sóhajjal kapcsolta le a lámpát és úgy döntött elmegy fürdeni.
A Férfi csak ült a fotelben és látszólag a tv-t nézte. De a szeme sarkából látta, hogy a Nő a pizsamájáért megy, majd eltűnik a fürdőszobában. Óh, az a szexi pizsama, hogy szereti rajta. Mennyire jól áll neki ez is. Mennyire szereti kihámozni belőle, érezni, ahogy átforrósodik a Nő teste az érintéstől.
Vajon miért nem szeretkeznek többet? Miért nem élvezi a Nő mostanában?
Pedig Ő úgy ölelné és csókolná, de valahogy a Nő elhúzódik. Így hát havi egyszer, amikor már nagyon nem bírja, kezdeményez. De a Nő nem élvezi. Pedig régen mennyit bújtak össze. Emlékszik a Nő kacér mosolyára, a szemében felcsillanó vágyra. Miért múlt el? Be kéne menni hozzá a fürdőszobába, leülni a kád szélére és elmesélni, hogy milyen napja volt. Mint régen. Órákon át beszélgettek így, míg ki nem hűlt a víz. De a Nőt már régóta nem érdekli az Ő munkája, az Ő új projektje. Pedig ilyet még senki sem csinált. Régen büszke lett volna rá a Nő. Őt pedig ez inspirálta. A Nő szemében ragyogó büszke fény. Mikor fakult közömbösséggé?
Jön vissza a mentő. Csak remélni tudja, hogy sikerül megmenti azt, akiért rohantak az előbb. Eszébe jutott, hogy a Nő mennyire nem szereti ezt a visító hangot, régen mindig a vállába temette a fejét és Ő nyugtatgatta. Most már biztos nem érdekli, mert nem jön ilyenkor és nem bújik. Igazából évek óta nem jön és nem bújik.
Tenni kéne valamit. Valahogy vissza kéne hozni a varázst kettejük között. De mivel? Egyáltalán a Nő akarja ezt?
A Férfi óvatosan a fürdőszoba ajtajához ment és bekukucskált a kulcslyukon. A Nő akkor szállt ki a kádból és ott állt meztelenül. Mennyit fogyott az elmúlt időszakban. Úristen, ugye nem beteg? futott át a Férfi agyán. Aztán eszébe jutott, hogy valami diétát emlegetett neki szilveszterkor, hogy le akar fogyni. Miért akar lefogyni? Úgy is gyönyörű volt és a Férfi imádta minden porcikáját. A Nő már kifelé készülődött, így a Férfi befejezte a kukkolást és visszaült a foteljába. A tv-ben épp valami öblítő reklámot adtak, egy zöld ruhás nő mosolygott boldogan, mintha élete legnagyobb eseménye lenne, hogy rátalált erre a csodás illatra. A Férfi nézte és arra gondolt, hogy ez a zöld kis ruhácska milyen jól állna a feleségének. A zöld mindig az Ő színe volt. Nem ismert mást, akinek így állt volna. Vadítóan, szexin, mégis elegánsan. Vajon mikor vett utoljára magának új ruhát a Nő? Szólni kéne neki, hogy vegyen. Vagy el kéne vinnie vásárolni. De minek? A Nő úgysem akar már neki tetszeni.
A Nő odajött hozzá és adott neki egy jó éjt puszit. Automatikusan viszonozta. Semmi meghittség, semmi érzelem. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Mindketten arra gondoltak, hogy bárcsak fontosak lennének még a másiknak. Bárcsak ne lennének ennyire magányosak. Bárcsak a másik ölelésre nyújtaná a kezét, csókra a száját. Bárcsak beszélne hozzá. De a másik ezt már biztosan nem akarja, Ők meg félnek lépni, kérdezni, mondani, vágyni. Mert a másik biztos visszautasítaná. Így hát marad a további életük jeligéje: Társas magány
