A munkám során sokszor találkozom önmagukat, a sorsukat szerencsétlennek tartó emberekkel. Olyanokkal, akiknek valahogy semmi nem sikerül. Nincs biztos állásuk, olyan, ahol anyagilag és erkölcsileg is megbecsülnék Őket, állandó anyagi vagy a párkapcsolati problémáik vannak. Valahogy minden keserű és igazságtalan…Mindenkinek sokkal könnyebb és jobb. Bezzeg Ők…aztán ahogy tudatosabban kezdtem el figyelni ezeket a sorsokat, rájöttem, hogy egyvalami hiányzik mindenkiből…mégpedig a hála. Hála a lehetőségekért, az adott pillanatokért, az emberekért, akik ott állnak mellettük. Hála azért, hogy bár most nehéz helyzetben vannak, de módjukban áll ezen változtatni. Valahogy a többség úgy érzi, hogy nekik jár a segítség, legyen az bármilyen jellegű: anyagi, munkalehetőség, jó szó, egyéb támogatás. NEKIK JÁR, mert Ők segítségre szorulnak. De abban a pillanatban, amikor nekik kéne ténylegesen tenni a sorsuk jobbá fordulásáért, amikor áldozatot kéne hozniuk, lépni kéne, tanulni, változtatni, lemondani dolgokról, másképp állni a világhoz, akkor valahogy megsértődnek, feladják és főleg, másokat okolnak. Ők azok, akik kulcslyukon kukucskálnak ki a világra, de nem értik, hogy azt az ajtót bizony ki is lehet nyitni. Pedig ki lehet. Sok sok munka, akár áldozat árán, de ha kinyílik az ajtó, a világ tényleg kitárul. A sikert áldozatos munka, változás, kitartás és következetesség előzi meg. Ne csak a végeredményt nézzék és sóhajtozzanak, hogy nekik miért nem…hanem lássanak a dolgok mögé….
Nagykorú lettem!
Ezen a napon mindig megállok egy pillanatra és hálát adok, hogy itt lehetek. 2006. március 6-án nyaki verőér és hátsó koponyadaganattal operáltak a Városmajor utcai Érsebészeti Klinikán. Az orvosok sokáig nem vették komolyan a tüneteimet, amolyan női hisztinek mondták, de
