Mint egy medúza úgy lebegtem a tengerben. Az arcom épp csak annyira volt kint, hogy kapjak levegőt. Élveztem, hogy nincsenek súlyok, nincs teher, a sós víz biztonságban fent tart. A tengerpart hangjai tompán szűrődtek át a vízen, halk morajlás, időnként egy egy motorcsónak hangja, de leginkább – amire a fülem különösen érzékeny- a három gyerekem önfeledt röhögése. Igen, röhögése, mert azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet bájos kacajnak mondani.
Ugráltak, úsztak, búvárkodtak, hancúroztak, mindent csináltak, amit jókedvében tesz az ember, kortól, nemtől függetlenül. Igen, kortól, hiszen sokan csodálkoznak, hogy ennyi idősek már és még mindig jönnek velünk nyaralni. Én ilyenkor azon csodálkozom, hogy vannak, akik ezen csodálkoznak, hiszen bármennyi évesek is, mi egy család vagyunk. Persze mondom én, hogy ezek a kölykök sosem fognak leszokni rólunk, de inkább boldog vagyok, hogy imádnak velünk lenni, nincs feszkó, ellenben vannak kalandok, nagy beszélgetések, beszólogatás és határtalan jókedv.
Hallgattam Őket, időnként a partról néztem ahogy számomra borzasztó mélyre beúsznak, és eszembe jutott, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert ezt megadhatom nekik. Hogy ha már nem csak papíron lesznek felnőttek, hanem ténylegesen is, ha már önállóan élnek és családjuk lesz, ha már mi nem leszünk, nekik lesznek boldog emlékeik, élményeik rólunk, a gyerekkorukról.
Nekem nem nagyon vannak. Nem várt gyerek vagyok, apám bár talán szeretett a maga módján, de inkább megtűrt, mint, hogy elismert volna. A nagyanyáim – három is volt – nem nagyon vettek tudomást rólam, valahogy a másik gyereküknél született unokák mindig jobbak voltak. Anyám, bár igyekezett boldog gyerekkort biztosítani, – csodálatos Édesanya volt- de sosem volt elég ereje és bátorsága ahhoz, hogy apám ellen forduljon, vagy csak egyszerűen kézen fogjon és kisétáljon velem egy új, nyugodtabb életbe. Ha választania kellett, mindig apám győzött. Nem voltak nyaralások, volt helyettük a gödi telken, alkoholmámorban eltöltött nyarak. Te jó ég, hányszor kellett apámat a vállamon hazatámogatnom… Később már a bátyámat is… Utólag visszagondolva még mindig szerencsésnek mondom magam, mert legalább nem a pesti betondzsungelben voltam nyaranként, hanem lemehettem a Dunához és kiélhettem a víz iránt érzett szenvedélyem.
Egy szó, mint száz, visszagondolva az életem gyerekkorának mondott szakaszára, nincs túl sok boldog, és szép emlékem. Vannak pillanatok – főleg anyámnak köszönhetően- vannak, kalandok, de olyan, ami kizárólag rólam szólt volna, amiben azt éreztem volna, hogy örülnek nekem, hogy jó, hogy itt vagyok, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, nem nagyon akad. Én mindig túl sovány ( na ezt már nem mondhatják rám egy ideje), túl buta, túl szemtelen, túl fejletlen, túl-túl túl voltam.
Sokáig cipeltem ennek a terhét és a súlyát, még ha nem is tudtam róla. Haragudtam apámra, hogy nem olyan volt, mint a filmbéli apák, haragudtam anyámra, hogy nem menekít ki innen, haragudtam a bátyámra, hogy ugyanazt az életet folytatta, mint az apu és a végén meghalt, gyakorlatilag haragudtam mindenre és mindenkire, hogy nem vagyok fontos. A harag mellett borzasztóan sajnáltam magam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a legnagyobb baromságot követem el magam ellen. Miért kell haragudni? Nem mindegy, hogy milyen volt a gyerekkorom? Nem mindegy, hogy az apám nem akart? Végül csak megszülettem, becsülettel felnevelt, volt mit ennem, volt ruhám, tanulhattam, volt hol laknom. Tényleg életem első húsz éve fogja meghatározni a következő hatvanat? Tényleg mindenki szenvedjen körülöttem, mert én sajnálom magam a nem habos-babos gyerekkorét? Hát hülye vagyok én??? A legnagyobb ajándékot kaptam tőlük: az ÉLETET! Én döntöm el, hogy milyen irányba megyek, hogy hogy élek, hogy élem meg, követem e a szegény szerencsétlen Krisztike sorsot, vagy felállok és megteremtem magamnak azt az életet, amiben jól érzem magam. Megteremtem e a gyerekeimnek mindazt, ami nekem nem volt, az anyagiak mellett a melegséget, a bizalmat a félelem nélküli életet. Ahogy hallgattam őket medúzaként lebegve, úgy éreztem ez bizony sikerült. Ehhez kell egy olyan partner, mint az édesapjuk, aki szintén egy pokoli gyerekkorból jön.
A hozzám fordulók nagy százaléka úgy kezdi az első beszélgetést, hogy a szülei nem adták meg neki azt, amire szüksége lett volna… ezért blokkolják magukat harminc, negyven ötvenévesen. Elvesztegetnek az életükből évtizedeket és nem látják, hogy mennyire szerencsések, mert ÉLNEK. Rajtuk, rajtunk múlik, hogy hogyan. Ha nekem – akit senki nem tartott semmire- sikerült, akkor mindenkinek sikerülni fog. Mert nem ördöngösség. Meg kell tanulni kicsit más szemmel kell nézni a világra, önmagunkra, a szüleinkre.
Nekem mindenkim meghalt. Anyám, apám a bátyám. Őrzöm az emléküket, sokat beszélgetünk a gyerekeimmel róluk, és hálás vagyok, hogy ebbe a családba születtem. Mert Ők pont annyit adtak nekem, amennyit tudtak. Sem többet, sem kevesebbet. A maguk nemében tökéletesek voltak. Kívánom mindenkinek, hogy sikerüljön megbékélni az életével és újra indítania a programot. Időnként nehéz, időnként vissza- vissza térnek a démonok. De ez így jó. Merj ÉLNI, és ha egyedül nem megy, legyen annyi bátorságod, hogy segítséget kérj. Saját tapasztalatom alapján merem kijelenteni, MEGÉRI!!!
